Huszárland

Legutóbb egy kis szösszenetet olvashattatok arról, mi is történt velem tavaly. Igen szakmai gyakorlat. Izgalmas volt. Tényleg. Itt a következő rész.

Na, aznap éjjel sem aludtam persze sokkal többet, mi lesz velem a következő napon kérdezgettem. Túlagyalom, tudom, de sajnos ilyen vagyok. Indul a rutin, reggeli és irány az állomás, mert még jegyet kell venni. Megjön a vonat mehetünk, de hogy ma mi lesz? Lezötyögtem, beértem, az üres asztalhoz és vagy fél óra után jön az IT-s kolléga és közli, hogy kapok is egy gépet, hogy tudjak valamit csinálni. Ohó, végre nem fogok unottan ülni egy iroda kellős közepén, mert persze pont nekem háttal van az ajtó, hogy akármit csinálok, biztosan megijedjek, mikor betörik az ajtót hevesen. Ez később akár meg is szokható, de egyelőre most két hét után is zavaró. Ok, hogy a többieket, akik az irodában vannak – már amikor nem üres – nem zavar, de engem sajna igen és ez ellen nem tudok mit tenni, itt én csak egy vendég vagyok úgymond. Na, de mint mondtam kapok egy laptopot – akksi nélkül nehogy később mobilis legyek – és már ismerkedhetünk is a rendszerrel. Még persze az itteni rendnek megfelelően egy óráig kb semmi munka nem volt, de aztán beindultak a dolgok. Végre valahára kaptam valami elfoglaltságot. Szakmailag semmi közöm hozzá, de a semmittevésnél nyolc órában azért jobb. Nyomtatás és lefűzés. That’s it, de nem panaszkodtam, mert legalább csináltam valamit. Aztán persze lassan letelt az aznapi 8 óra is, de még mielőtt hazaindulnánk volt akció. A mentorom (fentebb említett istenvilágkirálycsászár) egész nap nem láttam és elvileg ugye neki kellene foglalkoznia velem nem az iroda másik emberének. (Hallod két hét telt el és nem tudom milyen beosztású emberekkel dolgozom egy irodában. Talán valami manáger... asszisztens… )Na, persze nem mintha sokkal több lenne, de legalább adott valami elfoglaltságot, még ha olyan is, ami az ő feladata lenne csak nem ér rá, nincs kedve stb.
Szóval megjött a mentorom egy órával a nap vége előtt és kérdezte, hogy:

- Dani (Dávid), ja, bocs Dávid, csináltál már te műanyagipari szakmai jelentést?

- Nem, soha – válaszoltam.

- Akkor most fogsz – jött a válasz.

Hát mutatja, hogy mit meg hogy, meg miért, és még értem is és nem is tűnik bonyolultnak. Mondta 5 perc. Aha, neki mikor véletlenül ráér. Az egyszerűbb általam is ismert polimereket (bakker ez szakmába vág) meg tudtam különböztetni és táblázatba rendezni (ja mégsem) az éves rendelt súlymennyiséget, de mit kezdjek a márkanevekkel, amikről nem tudom, mire utalnak? Hát szórakoztam vele vagy 20 percet, de tovább nem sikerült megoldani. Aztán kérem, hogy segítsen már, mert ilyet még nem láttam és nem megy. „Mi nem megy ebben?” – hát kösz én azért ennyire nem ismerem az anyagokat, hogy a márkát tudjam, mire utal… „Hagyjad, majd megcsinálom.” – jött az egyszerűbb válasz én pedig nem ellenkeztem. Minek, csak felbosszantja magát és az nekem nem jó. De azt még megkérdezte, hogy mennyire tudok angolul, mert le kéne fordítani egy szöveget angolra. Hát sosem voltam teljesen biztos az angoltudásomban, de megláttam a szöveget (azóta elolvastam párszor) és szakmai szöveg, nem kéne, hogy én rontsam el ezt a hivatalos dokumentumot. Na, arra viszont nem kaptam reakciót, hogy akkor azzal mi legyen. Szóval megismertem a nap azon részét, amit később hasonlóan át fogok élni. De legalább a második napnak is vége lett. És ott volt bennem az érzés, hogy jól kezdtem a pályafutásom máris nem tudom megoldani azt, amire a mentorom kér. Nem volt szakmába vágó, de nem szeretek csalódást okozni. Hazaérek, mesélek s otthon se értik. Majd holnap legalább péntek és utána hétvége.

Nem nem volt izgalmas. 

De nem ért még véget.

Igen bizony tavaly ilyenkor érdekes dolgot csináltam ilyenkor. Legfőképp aludni próbáltam hajnal egykor, mert másnap nagy valószínűséggel dolgoznom kellett menni. Vagyis vegyük úgy, hogy dolgozni. Nem feltétlen amiatt jártam szakmai gyakorlatra. Pedig igen szakmai gyakorlaton voltam tavaly ilyenkor. És még ha feledni is szeretném, ami ott történt, mégis leírtam mit gondolok. Persze nem csak magamtól. Beszámolót kellett készíteni az iskolának gyönyörű élményeimről. Ebbe a történetbe engedek nektek is betekintést. Have fun!

Szóval kicsit érdekes a helyzet jelenleg…

Elvileg ez egy szakmai gyakorlat az a szak, amit tanulok, abba kellene, hogy erőteljesen belevágjon, de valahogy mégsem.

Vegyük kicsit sorra, hogy eddig mit csináltam.
Az első nap előtt reggel fél9kor szóltak, hogy héé te akkor holnap kezdhetsz, de felhívlak már, mert még nem jeleztél eddig vissza. Srácok én mondtam nekik mikortól jó és nem reagáltak rá semmi olyat, hogy akkor várunk onnantól szeretettel vagy valami egyszerűen csak tudomásul lett véve. És azért ha csak egy tudomásul vételt kapok válaszul akkor az nálam nem azt jelenti, hogy oké jöhetsz, azért egy megerősítés nem árt szerintem. De persze lehet, én vagyok túl naiv…
Na, szóval szóltak (egy felriadás mellett), hogy akkor holnap jöhetsz. Azért tartottam tőle, hogy mi lesz, de kiderült a tudásom első körben nem annyira érdekli őket. De erről majd később.
Hát jót szenvedtem aznap éjjel, mert normálisan aludni nem tudtam az is tuti. Izgulok azért az ilyenek előtt. Na de eljött a reggel indulás, még nem volt meg a rutin, de legalább nem hajnal 4-kor kellett kelnem. Jegyet venni a vonatra, de már nincs retour jegy ilyen kis távon. Akkor oda is meg vissza is egyet. Szerda volt és jó idő, de nem voltak sokan az állomáson, mint majd később láthatjátok. Fel a vonatra és indul a kaland, izgulok, hogy egyáltalán megtalálom-e a gyárat. Ja és hogy ne felejtsek el leszállni Nagybátonyba. Leszálltam és meg is lett az épület, de akarok én majd még egy ilyen szarul megközelíthető helyre dolgozni járni? Nem a vonattal van a gondom, hanem, hogy semmi járda menjél az úton, hátha elüt egy kamion, vagy egy vadbarom. Egyelőre nem tudom, de vannak már eltántorító tényezők. Szóval meglett és befele. Kapunál már mondom, hogy kit keresek, irányítanak a porta felé. Mondjuk érdekes, hogy a kapunál kérem el az iroda kulcsot, de ez egy másik történet. Na, megérkezek a portára és legalább ugyanaz a kedves jó csaj ül ott, mint a gyárlátogatáskor. Már akkor is azt mondtam, hogy azta ez aztán nagyon bitang. Na de a lényeg aranyosan segít, hogy megtaláljam, akit keresek, de közben jött (akiről most derült ki mikor ezt írom mekkora király) a király, vagyis az én mentorom itt a helyi integrált irányítási rendszervezető, vagyis egy menedzser. Ja, várjál, én mérnök leszek. Üsse kavics jó lesz. És a szép részek még csak ezután jöttek…

Szóval jött a mentor elvitt a helyemre, bakker még asztalt is kaptam, gondolom kitaláltad, egy irodában. Jó nem volt egy makulátlan asztal, de később javult a helyzet. Na, akkor te itt fogsz dolgozni – kaptam az infót – és kaptam egy papírost is szerződés címmel. Nem tudom még egyelőre lesz-e jelentősége, annyi biztos, hogy ott helyben nem nagyon néztem, de kiderült később, hogy egy árva petákot nem fogok kapni azért, amit itt végzek. Ez addig nem is lenne baj, ha én cserébe azt a tudást és gyakorlatot szerezném meg, amiért idejöttem, de erről még később. Hát aztán akkor én mit fogok itt csinálni? Hát titkon azért számítottam rá, hogy az első napomon kábé semmit, de ha már ennyire tudták, hogy jövök, meg tudták mit fogok csinálni azért tehettek volna valamit az ellen, hogy az első napom ne abból álljon, hogy pár angol szövegű dokumentumot olvasok, aminek a 80%-át azért nem értem, mert nem vagyok MENEDZSER. De arra akartak ezzel felkészíteni 8 órában, hogy majd ezzel fogok foglalkozni. Ez nem nagyon jött be. Mindegy a lényeg az, hogy az első napom egy székben ülve telt – 3 órával később egy asztallal is kiegészült – és olvasgattam. Jó ez egy kicsit túlzás, mert a nap végére – ahogy később általában – beindultak az események, csináltam valamit. Egy értekezleten bámultam kicsit pár veszekedő manágert. Majd a nap végére a délelőttre ígért tűz,- és balesetvédelmi oktatási megesett, ami (eskü) a nap legizgalmasabb része volt. Sőt a 10 perces oktatás (megjegyzem szerencsére) lett vagy egy órás csevej, ami jól jött az egész napos kussban ülés után. (De most mi vezessem magam körbe egy gyárba, amiben másodjára vagyok benn és pacsizzak le mindenkivel? Tudjátok, hogy nem vagyok olyan, meg kicsit fura is lenne.) Jól elbeszélgettem az időt a csajjal, jó arc, kedves, és az első ember volt, aki úgy kérdezett, mintha érdekelné, amit mondok. Ja és a legszebb ebben a napban, hogy a nap utolsó pillanatáig kb. nem is láttam a címzetes mentorom. Na, mindegy irány haza, mert már elegem van az első napból…

Hazaértem meséltem mi volt, és ahogy a nap folyamán sokszor majdnem teljesen kiborultam, mert ha ez vár rám 6 hétig…
Viszont legalább az első napon túl voltunk. Ennél már csak jobb jöhet – gondoltam.

Folytatása következik.

Szerencsés voltam, hogy várhattam? Vagy Ő a szerencsés, hogy megváratott? 

Mi van?

Kérdezhetnétek. De igen ez egy érdekes fordulat. Én vártam a lehetőséget, még azután is kitartottam, mikor már azt tanácsolták mondjak le róla... Én próbálkoztam, de nem kellettem...

Ez nem most először esett meg velem, hogy vártam és próbálkoztam, de nem. Pedig olyan szépen indult. Kellemesen elbeszélgettünk és pont akkor, mikor nagyon szükségem volt egy kis bátorításra és jókedvre. Az államvizsgám előestéjén. Fel is dobott, amit muszáj megköszönnöm, mert sokat segített. De jól alakultak a dolgok, már csak össze kellett volna futni, de erre sosem került sor...

Pedig hogy szerettem volna. Mindegy úgy alakult, hogy halogatás lett belőle, majd egy csalódás. Nem kellene ennyire mélyen érintenie, mert szinte alig ismertem, de valahogy annyira tökéletesnek tűnt számomra. De más számára is. Bánt, mert szerettem volna jobban megismerni, mert pont az esetem. De az élet nem így írta történetem ezen részét, így megyünk tovább.

De mióta is? És milyen eredményekkel? És egyáltalán miért is? Görcsösen keresném a nőt, akit szerethetek? 

Lehet. Nem tudom, de nagyon rossz érzés azután, hogy milyen szép is volt ezelőtt 3 évvel az élet. Volt ki úgy gondol rám és volt, akire én gondoltam úgy. Szerelemmel. Nem emlékszem minden pillanatra már, de boldog voltam, mert boldognak láttam. Minden rendben volt és semmi sem állhatott a boldogságunk útjába. Szép volt, jó volt, de legalább igaz volt. 

Aztán történt, ami történt és másképp alakult a történetem, mint gondoltam. Hosszúnak és boldognak képzeltem ezt a szerelmet, a nagybetűs Szerelmet. Az első igazit. De mint kiderült nem így lett, szóval más utat kellett keresnem. De hogy ez milyen csúfos is...

Az a baj velem, hogy annyira vágyom már így egy társra, miután megtapasztaltam milyen jó érzés is egy nő által, aki nem az anyukád, ilyen módon szeretve lenni. Csodálatos. Számomra legalábbis egy olyan dolog, ami nagyon hiányzik. Minden módszer volt már. És szégyellem magam miatta. Konkrétan szégyellem mi lett belőlem. Fáj, ami vagyok néha mikor rájövök mit csinálok. Mit csinálok azért, hogy viszont szeressen még egyszer úgy, ahogy Ő tette. És nem én nem az a srác vagyok, aki odamegy hozzád a "Sziacicavangazdád?" szöveggel és a nagy macsó lényemmel úgy felszedlek, hogy másnap az ágyam egyik felén ébredsz. Az nem én vagyok. Nem is vagyok macsó. Maximum pár pohárka után mikor bátorra iszom magam. (ilyen titkokat elárulni, mint az előbbiek) De majd rám szakad a szerencse. Még egyszer. 

Nem erre kellene pazarolnom az életem ezt tudom. De hiányzik az ilyen kötődés. 

És ami másnak 2 hét, az nekem még 2 év alatt sem sikerült. Igaz nem vagyok nő és nem vagyok tökéletes sem. Bár valakinek biztos, de azt megtalálni, nehéz lesz. Zavarosban halászni nehéz. 

És igen volt már randim azóta, 2 is, de megakadtak a dolgok már az elején. Nem tudom mi volt velem a baj, de ennél tovább nem jutottam. 

Néha meglátok egy képet és összerándul a gyomrom. Igen eszembe jut pár dolog. Mind szép emlék, majd továbbnézem és elszomorodom, hogy ez csak emlék és nem lesz több. Mert nem én szereplek a kép másik részén.

Bár néha szeretném, hogy én legyek ott, de azt is szeretném, hogy boldog légy. 

Ezt dúdolom, mikor senki se hallja és eszembe jut ölelésed.

Valahogy mostanában mindig erre lyukadok ki...

A cím helyes nem tévedtem el nagyon...

Az idei lesz valószínűleg az utolsó, mikor azt mondhatom a nyaramra, hogy nyári szünet. Véget ért ugyanis egy korszak az életemben. Vége a nyári szünidőnek és a 2 és fél hónap pihinek a nyári hónapokban. Ezen túl csak az éves szabadságomat vehetem majd ki, de tartok tőle, hogy az nem lesz ilyen hosszú. Lassan dolgozó ember lesz belőlem.

Megmondom őszintén félek. A változás mindig ezt hozta elő nálam. A drasztikus változások. 
Az első ilyen, amire emlékszem az a gimibe menetel volt. Nem változott sokat a környezet, mert várost nem váltottam. Viszont persze más közeg, más emberek, más hely. Emellett összeismerkedni sem tudtam előre a leendő osztálytársakkal, mivel első alkalommal csak a gólyatáborban láttam őket, a felvételikor nem. Ennek érdekes oka, hogy utólag vettek fel a gimibe. nem azért mert hót sügér vagyok, csak első helyre szakközépbe jelentkeztem, de meghátráltam és a szélesebb választási skála a továbbtanulás felé jobban tetszett és ezt is ajánlották. Így lettem gimis tanuló. És így nem lettem szakközepes, ami így visszatekintve lehet jól jött volna. Lehet nem lettek volna a főiskolán a kezdeti nehézségeim. De ez a múlt változtatni nem tudok rajta.

Szóval ez a gimis változás elsőre rettenetes volt. De a gt összehozott a leendő osztálytársaimmal. Nem sok dologra emlékszem már belőle (nem nem alkoholos befolyásoltság, ember 14 voltam és 2007-et írtunk), de jó élményekkel tértem haza és egy elrettentő tényezőt ki is lőttünk. Vicces emberek voltak és befogadtak. Innen már csak a magasabb szintű suli maradt és az új közeg, de ebbe is gyorsan beleszoktam. Majd eltelt a négy év és történt velem ezer dolog a gimnázium falai közt. Persze történt, ahogy történt, már nem tudok semmin változtatni, még akkor sem ha nagyon akarnék és őszintén változtatnék. Nem pazarolnám az időmet felesleges dolgokra és emberekre, helyette meghatározóbbakra figyelnék fel. Legyen az bármi vagy bárki. 12.-ben nem követtem volna hiú ábrándokat, hanem kimentem volna abból a nyavajás 15-ös teremből a szünetben a benti hülyéskedés helyett és a lépcsőfordulóban csak megláttam volna Őt, 10.-es osztálytársaival beszélgetni. Vagy reggel a szekrényem kiürítése után a sebes terembemenet közben, amint a kávéautomata zúgása mellett próbálja nyitva tartani zöld szemeit, még a koffeinadag bevitele előtt. Persze ha ott úgy meglátom és "úgy" nézek rá még nem lett volna semmi. Nagy végzős voltam az igaz, de nem egy fess legény ám. És megszólítani sem mertem volna, de lehet felfigyelt volna rám, ha én is rá. De ezt már sosem tudjuk meg, mivel ez a múlt és változtatni nem tudok rajta.

Eltelt a 4 év ahogy eltelt és ismét változás következett, méghozzá igen éles. Nem erre számítottam, de hát egy pont az egy pont és ha ennyivel maradsz le a felvételiről, akkor ennyivel. És ennyivel maradsz le egy közelebbi ismerősebb helyről, ahol ha ott lettem volna lehet most is tartana. Vagy nem. Igen ez a múlt és blah-blah...
Így éles lett a váltás erőteljesen. Első nyári munkám után (ami megjegyzem elég uncsira sikerült), féltem igazán a váltástól. Egy magasabb félelem lett úrrá rajtam. Majd hihetetlen dolog történt. Megráztam magam és úgy mentem a fősulis gólyatáborba, hogy teljesen átalakulok. Nem volt teljes, mert a külsőmön sokat nem tudtam alakítani, de félelem nélkül indultam útnak. A kalandnak. Láss csodát izgalmas volt érdekes és tele élményekkel. Jól sült el a dolog és kisült itt sem kellett volna tartanom semmitől. Macifröccs, csajok, dinnye (majdnem a fejemen landolt), tűzoltóslag első sorból, hangoskodás a városban és a másnapi hangtalanság, buli, buli és ismerkedés egy új közeggel. Az első évre rengeteg havert, ismerőst, barátot szereztem, azzal, hogy nem teljesen magamat adtam. De élveztem és jó volt. Kicsit ismertnek lenni. Talán ezért is van mindenkiben benne az, hogy szeret kicsit feltűnő lenni, benned is biztos, hogy van ilyen érzés néha. Laza is volt ám ez az első évem a főiskolán. De meglett a minimum 30 kredit, hogy államin maradhassak. Majd jött a fentebb említett szerelem és visszaváltoztam. Visszaváltoztatott, azzá aki vagyok. És ez így volt jó. Teljesen más volt a folytatás, de ebben benne volt az is, hogy a távol megszerzett barátok nyáron ott maradtak, vagyis igencsak messze tőlem. De volt azért, aki miatt érdekes lett. De Ő egy másik emlékirat lesz, mert itt ragadok hajnal 4-ig. 

Majd jött a folytatás és egyáltalán nem rettegtem semmitől, erős voltam és legyőzhetetlennek éreztem magam. Ebben segített. Majd történt, ami történt mentek tovább az évek. Az utolsó két évem már nem volt olyan jó mint az azt megelőző kettő teljesítményben sem és kedvben meg pláne. De mint mondtam történt, ami történt, mivel ez a múlt és változtatni nem tudok rajta. 

Persze így is sikerültek a dolgok, csak a kedvem nem volt a toppon sohasem. Mindig vannak hullámhegyek benne, de hitevesztett és elveszett voltam. Csináltam a feladatom, az iskolát és haladtam előre. Hol ilyen, hol olyan eredményekkel, de elérkeztünk a végéhez is. Igen egy bűnrossz szakmai gyakorlat (tényleg annak története még megosztásra vár) néhány tantárgy, egy szakdolgozat és államvizsga. Irtó félelmetesen hangoztak nekem ezek egy éve. De még most is, hogy túlvagyok rajtuk. Tartottam is tőlük, de meglett. Szenvedős történet volt a szakdoga, húúú, de még mennyire. Téma, nekikezdeni, erőt gyűjteni a nekikezdéshez, mérni, szarakodni a mérésekkel és a többi. Nem mondom, hogy nagyon nehéz volt, de néha a pokolba kívántam az egészet. De megcsináltam és itt vagyok. Ugyanígy voltam az államvizsgával. Csak tanulni, tanulni és tanulni. Mindenem tele volt a témákkal. És féltem is tőle. Mert meg lehet ott is bukni. De sikerült és itt vagyok. 

És most attól félek, hogy nem lesz több nyári szünetem. Vagyis attól, hogy milyen lesz majd dolgozó emberként élni. Nem mint diákmunkás, hanem, mint felnőtt ember, aki a napi 8 órájával keresi meg a kenyerét. Igen félek tőle. De a múltat és a történéseit tekintve nem biztos, hogy kellene. Sokszor jöttem már ki jól egy nagyobb volumerű változásból. Hogy ez most is így lesz-e egy év múlva kiderül. Vagy nem, mert feledésbe merül kicsiny országom. És hogy mi lesz velem addig? Nem tudom, majd jelentkezem. De mivel jövő ilyenkorra ez már csak a múlt lesz változtatni már nem tudok majd rajta.

De hogy ez az utolsó nyári szünetem az majdnem biztos. 

Voltál már olyan helyzetben, hogy elment melletted életed nője/pasija? Láttad fél pillanat erejéig a metró mozgólépcsőjén és beleszerettél... Vagy láttad a buszon és ott egy pillantás alatt véged volt. Esetleg a vonaton...

Persze mindenkivel megesett szerintem már ilyen, hogy még azt sem tudod kicsoda, de láttad 15 szekundum erejéig és neked véged volt. Valld be, tudom, kedves olvasó Veled is megesett már ilyen. Ilyenkor persze mindig azt bánod, hogy ejj bakker, hogy ellenkező irányba megy a lépcsőnk, vagy nem ugyanazzal a vonattal mentek tovább, vagy a franc essen belé később szállt le mint én... Pedig ha egy irányba mennétek és ugyanazon megállóban szállnál le akkor sem mennél oda hozzá. Nem mennél oda, mert valami visszatart. Jó erre már nem mondom azt, hogy mindenkinél általános, de nem sok embert láttam eddig az utcán olyan jelenetben, mikor csak úgy leszólít az utcán egy csajt vagy srácot. Szóval ez egy fura dolog, hogy ha az ember meglát egy tényleg olyan embert, aki kivált belőle egyfajta "wow" érzést, akkor abba akár akaratlanul is azon nyomban beleesik. Nem mondom azt, hogy mindjárt szerelmes lesz belé, de akár ez is megeshet. Ezen kívül szerintem ez ugyanúgy működik szingli és párban élő embereknél is. De komolyan! 

Mikor kapcsolatban voltam és a haverjaimmal jártuk az utcákat, mindig azt kérdezték én hogy nem tudtam azután a csaj után fordulni? Mondom, mert van barátnőm és erre jött a válasz nagytudós barátunktól, hogy "hűséget fogadtál nem vakságot". Ami rendben is van, de ha nem mozgat meg más nő mikor már egybe fülig beleestem, akkor én nem tudok mit csinálni. Aztán lehet velem van a baj...

Ezzel a kitérővel rájöhettetek, hogy olyan esetben nálam nem esett meg a fent említett alap állítás, hogy egy egymás mellett elhaladás alatt meg tud valaki annyira tetszeni. Sőt azt képzeljétek el, hogy amit lehet látni a különféle meme-ken, hogy a srácok, hogyan működnek egy szakítás után, nagyjából megállja a helyét. Így kezdődött azzal, hogy én is megnéztem a nőket, és később egyre jobban nem tudtam másra gondolni, csak arra mit vesztettem...
Tehát olyan 1 hét után tudatosult bennem minden és darabokra estem. Amiből nagyon hosszú folyamat volt újraépítenem magam. Nehéz volt, de egy idő után talán újra élni kezdtem és az életkedvem is visszajött. De egy teljesen másféle ember lett belőlem. Néha ezt kérdeztem magamtól, mikor olyan dolgokat csináltam mint előtte soha, gondolok itt pl arra, hogy társkereső oldalakra regisztráltam, és már görcsösen próbáltam valakit keresni, hogy mit csinálok én? Mi lett belőlem? Miért csinálom ezt? Furcsa nem, hogy ilyen kérdéseket tettem fel magamnak. És feltettem, mert ez nem én vagyok... De a kérdések után csak folytattam, de nem tudom hol a vége.

Ha visszapörgethetném az idő kerekét, biztos sok dolgot másképp csinálnék és talán nem ez lenne a helyzetem. Talán sokkal rosszabb, talán sokkal jobb, ezt sosem tudhatom meg, mivel nincs időgépem. (Persze Marty-ék is basztak leszállni felettem az öreg DeLorean-nal, hogy kölcsön adják egy körre. :D ) Így, ami most van azt kell élnem, de nem tökéletes, talán sosem lesz az. Attól szép az első szerelem, hogy Benned él életed végéig és sosem tudod teljesen elfelejteni, nem hogy az utolsó csókot, az elsőt se... 

Aztán persze jöhetnek olyan fellángolások, melyek reményt adnak Neked, hogy talán egy új szerelem felgyúlhat és ilyenkor jönnek az akadályok. Más város, más iskola, más érdeklődés mikor már megismernéd belülről is a hölgyet/urat kiderülnek az ilyenek. Első látásra megtetszik és végül kiderül teljesen különböztök. Az első élőben való találkozás pedig lehet fenomenális és hervasztó is. Meglátod a másikat és felcsillan a szemed, hogy aztabüdösmocskosrohadtéletbe csípjen meg valaki, hogy biztosan nem álmodom. És elmondom Nektek ilyen volt a legutóbbi találkozóm. Aztán ha még az eltöltött idő is jól telik, tényleg azt hiszed, hogy ez csak egy álom, de nem ott vagy élő egyenesben, de nem ugrik elő a Jáksó, hogy "Kész átverés" és elhiszed a pillanatot a délutánt és jól végződik. De mikor mész haza és az újabb találkozóban reménykedsz egy idő után rájössz a mámorító érzések után, hogy ennek bizony nem lesz folytatása. Lankad az érdeklődés és kicsit megint összetörsz, de nem volt még semmi és így könnyebb megemészteni. 

Viszont, hogy visszatérjek a kezdő gondolathoz megeshet, hogy nem csak 15 másodperc ez az interakció és nem csak 2 percen keresztül bámulod a vonaton a szemét, az arcát, hanem sikerül szóba elegyedned vele. Itt jegyezném meg még egyszer, hogy lehet csak én vagyok ilyen, hogy ha megtetszik valaki egy pillanat alatt nem merek hozzászólni, így nem kell mindenkinek magára vennie. Szóval szóba elegyedsz az eddig csak csodált nővel/sráccal és kiderül még beszélgetni is van kedve és még ugyanott is száll le mint te. Majd egyéb dolgok is kiderülnek, mint az iskolátok egyezése és esetleg szakotok hasonlósága. Majd kiderül, hogy a leszállás után is együtt utaztok, mert az inter-cityre elfogyott a jegy, így a sebes vonaton zötyögtök tovább. Én ekkor azért elmorzsoltam magamban egy "ezaz köszönöm istenem"-et. Mesélsz, élvezi a szöveged és élvezed a társaságát. De vajon mit gondolhat Ő? Ez egy olyan dolog, amit 10 perc együtt utazásból nem fogsz kideríteni, mert lehet mindenkivel közvetlen és te is a mindenkibe tartozol, viszont ó érzés mikor jókedvűen dumál veled, de a búcsú nehéz és eléggé komplikált, de az is lehet hogy még kínos vagy még akár ügyetlen is. De a mosolyától neked is mosolyogni támad kedved és eddig is folyamatosan vigyorogtál miközben próbáltál annyira megnyerő srác lenni amennyire csak tudsz. Aztán a végén megmondja a nevét és a megfelelő információ tudtával váltok el abban a reményben, hogy talán még látod őt... 

Aztán, hogy mit találsz azon a lapon, hogy a családi állapotot "single" szóval ellátott mezővel töltötte-e ki és vannak-e olyan dolgok, ami miatt kedvedet szegheti-e a folytatáson való gondolkodás. És ha nem azt találod amit szeretnél, egy kicsit újra beléd száll egy ahhoz hasonló érzés, mint mikor egy 2 éves kapcsolat elvesztésére jössz rá. De nem tudod, hogy mit gondolj, mikor ellentétes érveket látsz. 

Szerelem a vonaton, megeshet és meg is esik, ha szerencséd van, de vajon lehet olyan, hogy akár kölcsönös? Megtörténhet, hogy ott helyben mindketten jobbra húzzátok egymást tinderen? 

Én csak remélni tudom, hogy megtörténhet, kideríteni még nem volt merszem. 

Megpróbáljam? Meg kéne. 

Rég jártam itt, rég olvashattatok újdonságot, de ha jó ha nem jó megtöröm a csenedt.

Régen foglalkoztam ezzel a témával, ami most következik, de most mivel egy újabb Formula-1-es idény ért véget, így időszerű és megosztom kis országom kicsi népével érzéseim. 
Kevesen vagytok szerintem, akik látogatnak és értik is az F1-et, így a résletekbe nem mennék bele, bár már korábban próbáltam, de szerintem most hagyjuk ezt. :D
Történt ugyanis, hogy idén teljesen megváltozott a autósport ezen ága, így lehetett alkalom arra is, hogy nagy változások következzenek be, amiket nem mindenki fogad jó szívvel. De ez van ezt kell szeretni ezeket a szabályokat alkották meg idénre, ebből kell gazdálkodia a nézőnek és a csapatoknak. 
Nekem személy szerint tetszett ez az új irány, amit idénre hoztak, mert végre nem a Red Bull csapata dominált sőt az év elején egy versenyképtelen autó volt az övék. Meg nem is kedvelem Sebastian Vettel-t... (most vesztettem el országom 2/3-át...)

Helyettük jött a Mercedes és ők álltak toronymagasan a mezőny fölé. A Mercedes csapat egy baráti párost foglalt magában Nico Rosberg-et és Lewis Hamilton-t. Ádáz küzdelmet vívtak egész évben, szebbnél szebb ütközeteket mutattak be a pályán kerék a kerék ellen szituációkban és a pályán kívül is pszichikai hadviselés terén. Az év közepe felé tapintható volt a feszültség köztük és barátokból ellenfelekké váltak. Sok olyan dolgot elkövetett egyik és másik pilóta is, amit ilyen éles helyzetben követnek csak el és nem feltétlen volt egyik sem a sportszerűség magas foka. De szerintem egy izgalmas évet hoztak össze a srácok. Nagyon szép versenyeket produkáltak és ezek nagyrésze még izgalmas is volt. Bár megmondom őszintén volt egy-két futam, amin majdnem elaludtam, pedig ilyen soha nem fordult elő velem még a Schumacher-érában sem. Öregeszem szerintem  :D

De persze nem mehetek el szó nélkül az év legmegrázóbb pillanata mellett sem, mikor Jules Bianchi a Japán nagydíjon az esőben épp mentést végző traktorba csúszott és súlyosan megsérült a feje. Ilyenkor elgondolkodik ám a ember, hogy ezek a srácok sem kicsit tréfálják meg a halált egy-egy versenyen adott szituációkban. Nagyon kemény sport ez csak a legjobbaknak, mégse mindig a legjobbak vannak ott, de ez már más téma...
Innen is kitartást és harcolj az életedért Jules!

Viszont sajnos, mint minden évben elérkezik az utolsó futam az évben és ez pont ma történt meg. Ezen a mai Abu-Dhabiban rendezett futamon dőlt el az is, hogy ki lesz idén a világbajnok. Melyik Mercedes pilóta lesz, aki idén, 2014-ben felér a csúcsra. Kemény és érzelmekkel teli futam volt több okból is. Rosberg sajnos szinte csatározás nélkül veszítette el a VB-címet, így kitalálhatjátok, hogy egyik nagy kedvencem Lewis Hamilton lett az, aki idén a Formula-1 világbajnoka lett. Kiváló évet teljesített és megérdemli a 2. VB-győzelmét. 
Így pont ugyanannyi címmel büszkélkedhet, mint másik kedvencem Fernando Alonso, de őróla keveset beszéltem ma. Sajnos idén nagyon beleszürkült a mezőnybe, mert a Ferrari csapatnak 5. alkalomal sem sikerült versenyképes autót összerakni, pedig minden adott lenne egy ilyen kaliberű csapatnál mégsem sikerül...
Az érzelmek miatta is erősen jelen voltak, mivel a mai volt az utolsó Ferraris versenye, és érzelmes búcsút vett attól a csapattól, akik 5 évig nem hallgattak rá mit és, hogy kéne, így nem is lett belőle 3. VB-cím. Ezért bevallottan megunta és továbbált, de hogy hova az még kérdés. Talán a McLaren...

Szóval Lewis egy egész évnyi gyönyörű versenyzéssel megszerezte a hőn áhított idei címet és méltó helyre került az a trófea. Sok könycsepp hagyta el a szemét mikor a pótiumceremónia előtt leült és csak nézett és nem hitte el. Majd a pódiumon majdnem elbőgte magát. (Hozzáteszem majdnem én is.) Nagyon kellett neki ez a győzelem és megérdemelte. Gratula innen is ;)

Noh de egy utolsó futam sajnos azt is jelenti, hogy jön a téli pangás Forma-1 és általában motorsport fronton. Ilyenkor az F1 drukker egy kicsit meghal, de ugyanúgy mint az újdonsült VB-győztes egy pár napig nem hiszi el, hogy megtörtént, hogy most egy darabig nem lesz Forma-1. De sajnos ez így van. Mostanában elterjett az a hír, hogy bajban van a Formula-1, de ha néha rossz is nézni, ami történik a háttérben, vagy a szemünk előtt azért most 111 napig hiányozni fog ez a sportág, mert hátulgombolós korom óta imádom a versenyzés ezen ágát, imádom a versenyeket az autókat és az egészet, ezért is hatalmas élmény számora ha helyszínen nézhetek meg egy futamot és ez már szerencsére megadatott nekem. 

Szóval msot sajnos bő 3 hónapig nincs F1, de minden évben kibírtam valahogy ezt az időszakot most 14. alkalommal is sikerülni fog :D
Egszer talán majd nem csak egy futamot nézhetek meg hanem akár kezet is rázhatok ezekkel a nagszerű sportolókkal, a két nagy kedvencemmel Lewis Hamiltonnal és Fernando Alonsoval.

Köszönöm a meghívást!

Itt írnám le, mert a fészbukon senki nem nyomna a továbbra...

Engem is meghívtak eme csodálatos kihívásra vagy mire, hát hozok valamit én is. Annyira nem ástam magam bele ebbe a dologba csak annyit mondhatok, hogy:
"Szabó Balázs néhány éve mini kulturális forradalmat hirdetett a facebook-on. Ennek keretein belül most arra hívta fel irodalomkedvelő ismerőseit, hogy 48 órán belül osszák meg kedvenc magyar versüket". 
Ez azért kicsit kellemesebb, mint egy vödör vizzel lelocsolni magam, de ennek is van számomra hátránya...
Nem szeretem az irodalmat...
Egy verset sem tanultam meg rendesen se általánosban se gimiben, egy részét tudtam, de mikor visszakérdezték sosem ment :/ 
A Himnuszt azért tudom.

Ezért én nem is próbálok olyan verset keresni, ami nagy költőkhöz fűződik vagy hasonló. Igaz felcsaphatnám valamelyik irodalmi szöveggyűjteményt, de abból sem tudnék jót választani. Így inkább egy modernebb újraértelmezését tárom fel egy régi nagy magyar műnek. 

Ha érvényes ha nem következzék a Talpra magyar Pilvaker köntösben:

Tudod mi a legrosszabb abban ha beteg vagy?

Van időd és bármennyire is úgy tűnik erőd nem lesz rá, mégis elkezdesz gondolkodni. Gondolkodsz és sok-sok dolog eszedbe jut, sok-sok emlék és mégtöbb érzés. Az egyik ilyen az, hogy a testedben érzed valami fáj, vagy valami nincs rendben. Beteg vagy és látod magadon nem csak úgy nézel ki, mint a mosott szar, de úgy is érzed magad. Érzed, hogy kavarog a gyomrod, esetleg fáj mindened és várod, hogy ne kínozzon tovább az élet. De kínoz tovább és rájössz nem csak a tested, de a lelked is beteg...

Beteg, mert nem vagy boldog és ez ront az amúgy is erőtlen testeden. Fáj a hiány és fáj a nélkülözés. Fáj az érzés és csak keresed a miérteket. Ez csak súlyosbít a testeden és ezzel is csak fizikailag jobban fáj minden mozdulat, minden érzés...

Fáj, hogy nem tudsz változtatni. Ez rányomja a bélyegét a testedre is és egyre jobban várod, hogy vége legyen, ne kelljen tovább szenvedned.

De melyik lenne számodra a jobb? Itthagyni ezt a kegyetlen világot, vagy új erőre kapni? Ha itthagyod, gyorsan véged és nem kell tovább szenvedned és lehet átkerülsz egy olyan álomvilágba, mely legjobb emlékeiddel van kitapétázva és ezekben "élhetsz" tovább. 
Új erőre kapni viszont iszonyatosan nehéz. Sok dolog kell hozzá. Emberek, érzések, helyek, arcok, és jövőbe tekintés.

Te döntesz, hogy merre mész.

De miért jobb az egyik döntés a másiknál? 

Egyáltalán annak rosszabb, aki megy, vagy annak, aki marad?
Mert hát elmenni látnak, így övék a bánat, értetlenül állnak, az emélkek fájnak...
Később talán jónak öltözve az idő lép közbe... De hogy kivárod-e a "később"-öt? (szabadon)

Ennyi maradt: Fáj...

Hűűűű, de régen írtam ide :D

Na igen már majd' egy fél éve volt mikor eszembe jutott valami érdekes. Akkor is csak megünnepeltem, hogy már egy éve működik az én kis blogom. De azután vagy időm, vagy témám nem volt, amiről firkantsak néhány sort, Neked és Neked meg ha elolvasod akár Neked is. Meg persze a tél is viszonylag eseménytelenül telt. Báár megnéztem egy-két filmet amiről írhattam volna, de erre ott helyben nem gondoltam. Viszont egyébként tényleg nem sok dolog történt velem. A világgal annál inkább. Ebből persze én azt érzékeltem, mai körülöttem történik, tehát főleg azt, hogy a tél úgy mond "kimaradt" mint évszak, mert havat azt biza nem sokat láttam és nem azért, mert a trópusokon teleltem. Valahogy enyhe volt a tél és én sem voltam ott, ahol az országban épp esett volna egy kicsi. Na jó egy pici hó azért volt egyszer. Én személy szerint nem bánom, hogy ilyen minimális mértékű telünk volt, ugyanis nem a kedvenc évszakom a hideg, zimankós tél, egyedül a hóesést szeretem azt is csak nézni a jó meleg szobából, meg mondjuk sétálni a hóesésben. De én nem siratom, hogy nem volt. Az USA-ban annál inkább, mint a hírekben hallani lehetett...
Na mindegy, szerencsére nem voltam ott :D

Életem második igazi Valentin-napján kellett rájönnöm, hogy semmi értelme az egésznek. Ha valakit szeretsz, azt minden nap ugyan úgy szereted :) 
Majd a 6. félévem is megkezdtem. Fúúú már majdnem 3 éve járok ebbe a suliba... és még mennyi van hátra...
Egyszer lesz az ember 21 éves is, bár vannak, akik nem hiszik el rólam, hogy ennyi lennék. És az azért vicces.
Sőt újabb Forma-1-es világbajnoki évad is kezdődött, rengeteg változással.

Mostanában viszont elég sok érdekes és szép dolog vesz körül.

A legnagyobb és legérdekesebb az pont a holnapi naphoz fűződik, vagyis a 2014-es választásokhoz. Ez lesz ugyanis az első év, amikor én is élhetek eme jogommal, hogy választóként szavazhatok, hogy országunk milyen irányba terelődjön tovább. Ez érdekes dolog, mert egy vagyok a sok közül, de mivan ha épp ez az egy dönt erről vagy éppen arról az irányról. Jól megfontolt döntés kell, hogy legyen, vagy tökmindegy, mert úgysem rajtam múlik? Ez a kérdés fogalmazódott meg bennem. Elvileg holnap mindenki egy fontos döntést fog meghozni az ország és saját sorsát illetően is. De nem mindegy, hogyan állsz hozzá. Utána olvastam ennek a mizériának és igazából csak arra buzdítanak, hogy szavazz. Élj a jogoddal. Hogy kire? Dönts, de bízz abban, hogy úgyis ez nyer nem szavazok rá, mert lehet nem nyer. De ha meg rászavazol és nyer és nagy többséggel akkormeg az lesz a baj, szóval 22-es csapdája. Nem értek politikához. De ezt a csepp jogom, ami nyílik arra, hogy beleszólhassak 4 évente, evvel azért élek holnap. 

Dönts, de józanul és jól. Aztán este ihatunk egy Sex on Felcsút-ot :D

Viszont egy másik dologra is felfigyeltem tegnap. Gyönyörű város ez a Budapest. Így tavasszal már pont kellemes az idő arra, hogy járd az utcákat és rácsodálkozz egy-két dologra. Oké, hogy én még nem lakom ott és nem rendszeresen látom zugait, de azért nem is turistaként járom az utáit. Igen van olyan hely, amit én is kívülről ismerem, de még annak sem minden zugát. Mindig találok új dolgot és valahogy mindig csodálkozva tekintek ki az ablakon legyen az busz, troli, villamos vagy metró esetleg egy 9. emeleti alkás nyitott ablaka. 
Igen a négyes metrónak érdemes kibámulni az ablakán egy-egy megállóban, mert amilyen sokat kellett rá várni hát legaélább annyira gyönyörűek a megállók. Mozaikok nagy nyitott tér és fény és húúúúú de szép.
De ha feltévedsz a felszínre ott elédtárulhat a nyüzsgő nagyváros képe, amin láthatod, hogy mindenki siet valamerre. Valószínűleg minden nagyváros ilyen siető embrek és köztük a meg-megálló turisták, akik gyönyörködnek, fotóznak. Én egyszerűen csak csoádolm a méreteket és azt, ami az egész mögött van. A 4-es villamoson ülve a Dunát, vagy a Blahát, amin egyszerre rengeteg ember fordul és tart valamilyen irányba, esetleg csak bóklászik, mint én és evvel a nagysebességű járókelők útjába áll, akik ha nem figyelünk nem kerülnek ki és egy jólirányzott "nézzalábadelé"-t kapunk jobb esetben. De én még, így is el tudok merülni ebben a nagy városban és már bánom, hogy pár éve nem mertem meglépni azt, amivel bekerülhettem volna ebbe a csodálatos forgatagba. Mozgalmas nagyváros, sok, számomra érdekes és a jövőben felfedezni kívánt hellyel. 

De majd egyszer, ha nagy leszek. 

Egy éves lett eme kis országom.

Na jó, már vagy egy hete, hogy ilyen öreg lett a blogom, de egy év nagy idő egy ilyen kis kezdeményezés tekintetében. Főleg azért, mert ez az első blogom, ami megért ilyen hosszú életet. De hogyan jutott el eddig a pontig országom?

Tavaly ilyenkor már a második bejegyzésem szerkesztgettem a fejemben, mert e jeles napon, vagyis október 23-án hazánkban nemzeti ünnep van egy rég történt esemény utóhatásaként. Erre annó 2006 környékén (húú, de régi film), amolyan megemlékezésképp készítettek egy filmet, melyet tavaly láttam először és nagy hatással volt rám. Leírtam a véleményem és ez másoknak is tetszett. Evvel megkezdődött véleményformálásom mindenről, ami valamiféle módon érint, vagy egyáltalán csak érdekel és van módom beszélni/írni róla. De a történet máshogy kezdődött.
Van nekem már több mint egy éve egy nagyon aranyos, kedves és gyönyörű barátnőm, aki látta bennem a potenciált arra, hogy talán ezt az írói készséget, ami meglehet bennem, megmutassam a világnak. Érdekes volt ahogy jött az ötlet, ugyanis egy zh írás alatt ötlöttem ki azt, hogy blog formájában szerencsét próbálok és megírom a véleményem a dolgokról. Ott helyben kitaláltam a nevet is: Huszárland. Ez a név hogy jött össze ne kérdezzétek, de életem részévé vált a blogom. Még akkor is így van, ha nem is osztottam meg minden életeseményemet itt, de sok olyan dologról véleményt mondtam, ami érdekelt. Kaják, Formula-1, filmek, és olyan dolgok, amik egyszerűen csak bökték a csőrömet. 

Nincs nagy olvasottságom, de egy-két mérföldkövet elértem a blogommal egy év alatt, amikre büszke vagyok. Ezen időintervallumban sikerült összehoznom 39 cikket, ami nem eget rengető, de szerintem egész jó. Voltak népszerű témáim és kevésbé olvasottak, de egy év alatt több mint 1000-szer töltötték le a blogomat, ami egy csak magyarok által látható és olvasható blog tekintetében, aminek nincsen nagy olvasói bázisa szép eredmény. De erről mondhattok Ti is véleményt, akik olvassák ennek az országnak az eseményeit. Nincs napi újdonság, így nincs naponta több 10 lapletöltő, de volt pár jó napja világomnak. 
Emellett büszkélkedhetek egy 83. helyezéssel (120-ból) a Goldenblog szavazás Ego kategóriájában, ami szép teljesítmény. 

Nem törekszem arra, hogy sokkal, de sokkal nagyobb legyen az olvasóbázisom, de örülök neki, hogy van akit érdekel az, amit ebben az országban csinálok, írok, közzé teszek. Remélem ez így is marad és talán többen is elkezdik olvasgatni szerzeményeimet. 

De szeretném megköszönni Nektek ezt a sok-sok olvasót és szeretném még megköszönni a biztatást is mindenkinek. És ezt egy klasszikussal is megtenném, vagyis Sub Bass Monster - Köszönet