Legutóbb egy kis szösszenetet olvashattatok arról, mi is történt velem tavaly. Igen szakmai gyakorlat. Izgalmas volt. Tényleg. Itt a következő rész.
Na, aznap éjjel sem aludtam persze sokkal többet, mi lesz velem a következő napon kérdezgettem. Túlagyalom, tudom, de sajnos ilyen vagyok. Indul a rutin, reggeli és irány az állomás, mert még jegyet kell venni. Megjön a vonat mehetünk, de hogy ma mi lesz? Lezötyögtem, beértem, az üres asztalhoz és vagy fél óra után jön az IT-s kolléga és közli, hogy kapok is egy gépet, hogy tudjak valamit csinálni. Ohó, végre nem fogok unottan ülni egy iroda kellős közepén, mert persze pont nekem háttal van az ajtó, hogy akármit csinálok, biztosan megijedjek, mikor betörik az ajtót hevesen. Ez később akár meg is szokható, de egyelőre most két hét után is zavaró. Ok, hogy a többieket, akik az irodában vannak – már amikor nem üres – nem zavar, de engem sajna igen és ez ellen nem tudok mit tenni, itt én csak egy vendég vagyok úgymond. Na, de mint mondtam kapok egy laptopot – akksi nélkül nehogy később mobilis legyek – és már ismerkedhetünk is a rendszerrel. Még persze az itteni rendnek megfelelően egy óráig kb semmi munka nem volt, de aztán beindultak a dolgok. Végre valahára kaptam valami elfoglaltságot. Szakmailag semmi közöm hozzá, de a semmittevésnél nyolc órában azért jobb. Nyomtatás és lefűzés. That’s it, de nem panaszkodtam, mert legalább csináltam valamit. Aztán persze lassan letelt az aznapi 8 óra is, de még mielőtt hazaindulnánk volt akció. A mentorom (fentebb említett istenvilágkirálycsászár) egész nap nem láttam és elvileg ugye neki kellene foglalkoznia velem nem az iroda másik emberének. (Hallod két hét telt el és nem tudom milyen beosztású emberekkel dolgozom egy irodában. Talán valami manáger... asszisztens… )Na, persze nem mintha sokkal több lenne, de legalább adott valami elfoglaltságot, még ha olyan is, ami az ő feladata lenne csak nem ér rá, nincs kedve stb.
Szóval megjött a mentorom egy órával a nap vége előtt és kérdezte, hogy:
- Dani (Dávid), ja, bocs Dávid, csináltál már te műanyagipari szakmai jelentést?
- Nem, soha – válaszoltam.
- Akkor most fogsz – jött a válasz.
Hát mutatja, hogy mit meg hogy, meg miért, és még értem is és nem is tűnik bonyolultnak. Mondta 5 perc. Aha, neki mikor véletlenül ráér. Az egyszerűbb általam is ismert polimereket (bakker ez szakmába vág) meg tudtam különböztetni és táblázatba rendezni (ja mégsem) az éves rendelt súlymennyiséget, de mit kezdjek a márkanevekkel, amikről nem tudom, mire utalnak? Hát szórakoztam vele vagy 20 percet, de tovább nem sikerült megoldani. Aztán kérem, hogy segítsen már, mert ilyet még nem láttam és nem megy. „Mi nem megy ebben?” – hát kösz én azért ennyire nem ismerem az anyagokat, hogy a márkát tudjam, mire utal… „Hagyjad, majd megcsinálom.” – jött az egyszerűbb válasz én pedig nem ellenkeztem. Minek, csak felbosszantja magát és az nekem nem jó. De azt még megkérdezte, hogy mennyire tudok angolul, mert le kéne fordítani egy szöveget angolra. Hát sosem voltam teljesen biztos az angoltudásomban, de megláttam a szöveget (azóta elolvastam párszor) és szakmai szöveg, nem kéne, hogy én rontsam el ezt a hivatalos dokumentumot. Na, arra viszont nem kaptam reakciót, hogy akkor azzal mi legyen. Szóval megismertem a nap azon részét, amit később hasonlóan át fogok élni. De legalább a második napnak is vége lett. És ott volt bennem az érzés, hogy jól kezdtem a pályafutásom máris nem tudom megoldani azt, amire a mentorom kér. Nem volt szakmába vágó, de nem szeretek csalódást okozni. Hazaérek, mesélek s otthon se értik. Majd holnap legalább péntek és utána hétvége.
Nem nem volt izgalmas.
De nem ért még véget.
