Folytatom a sorozatom. Unalom? Ha olvasod nem lesz, de én akkor rohadtul untam.
Csodák csodájára ma egész élveztem, amit csináltam ma. Bár ez csak inkább adatgyűjtés volt, de gép közelébe kerültem, ami örvendetes annak a fényében, hogy rég voltam köztük. Érdekes volt odaállni minden gép mellé egy kicsit, figyelni, ahogy dolgozik és különféle dolgokat felírni. Még ez a felírás annyira nem is volt vészes. Bár kicsit fura, hogy ezt akár naponta is meg lehet csinálni, mert egy-egy gép mást és mást gyárt egyik és másik nap. Az érdekesebb rész az inkább az volt, hogy új emberekkel találkozhattam, akik a gépek mellett dolgoznak. Mint mindenütt itt is vannak fura és egyszerűbb figurák is, de nagyjából mindegyikük kedves volt velem. Persze én is így közelítettem a témához. Igaz voltak, akik megkérdezték mit csinálok, mit írogatok, erre elmondtam nekik. Kicsit úgy éreztem magam, mint egy felügyelő. Nem ismer senki és egy mappával a kezemben járkálok, termékekkel és közben írogatok valamit oda nem illő ruhában. Csak nehogy kiderüljön, hogy azért dolgoztak ilyen serényen, mert azt hitték ellenőr vagyok. Szóval ez az utolsó előtti hétfő nem volt rossz. Bár ezt is szép komótosan csináltam, elvégre hova siessek. Mondjuk nem mentem végig, de már nem is volt sok kedvem tovább csinálni. Kicsit a fürkésző tekintetek és a hozzáférhetetlen gépek miatt. Mert azért vannak olyanok is, akik nem nézik jó szemmel, ha valaki idegen mászkál a gépek közt és irkál valamit. Szóval ez még vicces is volt egy kicsit számomra. Bár az mondjuk annyira nem, mikor fél órával 4 előtt jut eszébe a kolleginának, hogy kellene még egy-két dolgot nyomtatni. Hát jól van, de remélem ezt is kinyomtattad már korábban meg azt is – hangzik a kérdés. Én persze úgy tudtam azt meg ezt nem kell, de hát legalább másnapra is hagytam valamit, mert én 4 után már nem rendezkedek az biztos.
Mondjuk ma reggel furcsa volt, hogy már két ember is köszönt nekem, akikkel tegnap találkoztam. Ez nagyon pozitív, főleg ahhoz képest milyen fejek szoktak rám meredni néha.
Egy érdekes dolog vetődött fel bennem. Korábban meséltem, hogy volt egy feladatom egy sráccal, akinek nem a lean lenne a feladata. A lényeg, hogy neki a munkája itt termékek méretének pontos ellenőrzése. De mesélte, hogy ő annó még operátorként jött ide, vagyis gép mellett dolgozó kétkezi munkásnak. Na, már ugye ő most épp méricskél (ugyanannyi pénzért persze), de nem volt erre külön semmilyen képzése. Valószínűleg ez más feladata volt – a sok másik mellett – és inkább gyorsan betanítják a gyereket egy gép kezelésére, hogy ezzel is jobban haladjon az idő. Ez azért a cég hozzáállásáról elmond valamit. Főleg azt, hogy mindenből az olcsó megoldást kedvelik. Mert ugye olcsóbb betanítani egy operátort és adni neki ugyanazt a pénzt, mint felvenni egy szakembert, aki ugye megkéri az árát. Persze aztán ezt az embert nem pótolják a gépek mellett, inkább ’univerzális váltókat’ vetnek be, akik minden terméket tudnak egy kicsit csomagolni, persze csak az egyszerűbbeket. Ez persze azt is mutatja mennyire is lassú a termelés. Nem készülnek el elég gyorsan a darabok és ezért nincs annyi emberre szükség. Aztán meg az a baj, hogy nincs meg a darabszám. Hát nem is nagyon van olyan dolog, ami mutatná a napi szükséges darabszámot. Persze azt nehéz is elérni, ha naponta cserélgetik a szerszámokat a gépeken. Ennek valahogy nem látom értelmét, mert általában egy termékből nem 100-200 db kell összesen, és ha rá is teszed más gépbe, akkor meg minek vetted ki az előzőből? Szóval nem értem ezt teljesen, de lehet, hogy csak nekem furcsa. Mert, hogy mi az iskolában esetenként naponta váltogatjuk a fröccsszerszámot a gépekben az oké, mert lehet, másfajta darabot kell csinálni, de hogy egy nagy termelésű cégnél… Persze lehet ezért szoktak kicsi teherautók járni erre.
Így persze ma is a totális megsemmisülés felé közelítettem, mert természetesen ma sincs itt a mentorom. De miért is hiányolom, nem lenne értelmesebb a nap úgy se. Tegnap is bejött egy köszönésre és azután már nem is láttam aznap. Furcsa dolog azért, hogy most így kb. akkor jár be dolgozni, amikor akar. Bár nem tudom, biztos van benne valami rendszer, csak még én nem látom…
A lényeg, hogy egyszer én is szeretnék majd így dolgozni járni. Akkor jövök, amikor akarok és senki sem szól meg, ha kések egy-két órát.
Egyre rosszabbak ezek az utolsóhoz közelítő napok. Nem tudom az idő borús, a kedvem is borul vele, de még a nyolc órák is nehezen bírhatóak. Lassan már tényleg nem tudnak mit adni nekem feladatnak, aztán csak ülök és nézek ki a fejemből, majd megkérdezik, hogy unatkozol? ÁÁÁ nem soha, itt én olyat még nem tapasztaltam. Aztán az egy kicsit furán veszi ki magát, ha egész nap csak úgy itt ülök, és teszem azt, babrálom a telefonom. De hát még egy pár napig – pontosan 8 – kell kibírnom ezt a megalázó semmittevést egy irodában, ahova azért vettek fel, hogy a szakmai gyakorlatomat elvégezhessem, mint mérnök. Annyi dolog történt már itt, de mégis olyan semmit mondó, vagy semmilyen.
Tegnapi napom is arról szólt, hogy ülök és próbálom valamivel elütni az időt. Aztán persze fogtam magam és kerestem valamit. Aztán azt csináltam délutánig, persze igen derekas tempóban, vagyis szerintem egy csiga megelőzött volna kétszer. Persze mikor mentem, hogy ezt a munkát én megcsinálom, akkor már kaptam a dicséretet, hogy de jó, hogy megcsinálom. Csak hogy ne az unalom, hanem inkább a papírok faljanak fel. Szóval a nap végét azért csak megéltük, még ha közben a monotonitás legmélyebb bugyraiba is süllyedtem a papírok válogatás közben.
Aztán én 4 órakor azt mondtam elég és a kolléganő után én is elindultam haza. Nagyobb sétatempóban elstartoltam és csak egy sorompó állított meg. Sajnos pont az a vonat ment el előttem, amire fel akartam szállni, de egy jó rajt és egy észvesztő sprint segített a vonat elérésében, pedig még az ajtót is majdnem rám csukták. Így egy órával hamarabb hazaértem.
Az legalább tuti, hogy ma mit fogok csinálni, de hogy további napok mit hoznak… Kicsivel több, mint egy hét még.
Unatkoztál közben?
Ugye hogy nem. De ha most újra elkezdted olvass tovább!
(Kérdésre a válaszokat várom!)
