Egy Formula-1-es versenyző egyszer azt mondta, "éld úgy minden napodat, mint ha az az utolsó lenne".
James Hunt élt ezekkel a szavakkal. És jól mondta, Ő ugyanis így élte az életét F-1-es autón kívül és azon belül is. Érdekes elmélet ahhoz képest, milyen ma az autóversenyzés. Ma egy pilóta nem engedhet magának egy szál cigarettát sem, nem, hogy drogokkal és egyéb élvezetekkel vegye magát körül. Szóval egy ilyen pilóta ma már nem létezhet. De 1976.-ban még igen is voltak ilyenek, sőt a versenyzők nagy része így élt. Viszont akkor még minden versenyen 20% esélye volt annak, hogy nem fejezik be élve a futamot. Nem voltak még olyan biztonsági rendszerek az autókon mint manapság. Egy guruló koporsóba ültek be minden versenyhétvégén a versenyzők, kockára téve életüket a saját szórakoztatásukra.
Igazi hősök voltak ők. Egy olyan korban éltek, mikor nem a milliméterre megtervezett autókkal az ezredekért harcoltak és tökéletesen tudták szinte robotként az összes pálya összes kanyarját. Nem az volt, mint manapság, hogy egy lélegző kiborgot gyártottak le egy-egy csapatnál és mikor kifejlődött beültették a szuperszámítógépnek számító autóba és a tökéletes robot-robot kapcsolat létrejöttével megnyerték a Világbajnoki címeket. Egyszerű emberek voltak, akik egy jókora nüansznyival jobban vezettek, mint embertársaik. Az akkor, a '70-es években még csak egy 20 éves sorozatnak számító Forma-1-be jutottak be ezek az emberek, akik tényleg emberek voltak emberi viselkedéssel és nem határozta meg szóról szóra semelyik versenyzőnek sem a csapata, hogy mit mondjon egy-egy sajtótájékoztatón. A boxban bagóztak a pilóták. Belegondolva és az új élményem hatására melyet egy film segítségével szereztem, szívesen megnéztem volna ezeket a Hősöket élőben munka közben.
De mi is volt ez az élmény? Valószínűleg már kitaláltátok, hogy a Rush (magyarul Hajsza a győzelemért) című filmet néztem meg és letaglózott. Két Forma-1-es pilóta James Hunt és Niki Lauda párharcáról mesél egy röpke 2 órában, de lehetett volna sokkal hosszabb is én élveztem volna.
Mint ismeretes Forma-1 rajongó vagyok, így nagyon érdekelt ez a film még akkor is ha a bemutatott korszakban én még gondolat sem voltam. Nagyon király film. Nagyon. Fenomenálisan mutatja be két versenyző rivalizálását a pályán és a való életben is. Két egyszerű ember, akik tehetségük miatt lettek akkora versenyzők. Egy történet két olyan emberről, akik közül az egyiknek majdnem derékba tört a karrierje, de az árokból felállva tobább tudott küzdeni majd a végén kiderül ki kerül ki győztesen.
Riválisok, de nem ellenségek. Nincs jó és rossz karakter. James és Niki is ugyan úgy szerethető és utálható is, a néző dönti el, hogy melyik a szimpatikusabb. Persze ha el akarja dönteni. Igazából mindkét ember tesz ellenszenves és jó cselekedeteket is, nem csak másokkal, de egymással is. Én úgy éltem meg, hogy folyamatosan változott bennem a rokonszenvesebb karakter kiléte, egyszer Niki másszor James tett emiatt, de a végére mindkettő egyforma szintre emelkedik és ezt gyönyörűen összehozták a készítők.
A szereplők nagyon odatették magukat. A Nikit játszó Daniel Brühl kiköpött mása az igazi Laudának. Emellett annyira jól játsza a megfontolt, de mégis megszállott osztrák versenyző szerepét, hogy az elképesztő. A németes beszéde nagyon el lett találva (még mindig olyan a német nyelv, hogy azzal egy világot meg lehet hódítani), imádtam a karaktert és nagyon tetszettek a dumái. Chris Hemsworth, a Huntot megformáló színész pedig szintén legalább olyan jól alakítja az angol playboy szerepét, a folyamatosan cigin (és igen néha cicin is) pampogó "Szupersztárt", aki ha nekem kicsit ellenszenvesnek is érződött az elején, amit Nikiért tett szépen billentette a lécet a szimpatikusabb felé és mint mondtam a végére teljesen egy szintre kerültek a karakterek. Egyéni vélemény, de nekem szimpatikusabb volt Lauda, mint Hunt, legalábbis ebben a fimben. Az a kimért zseni, aki majdnem egy égő autóban lelte halálát, de azzal a küzdeni akarással az éledben maradásért, amit láthatunk a vásznon nekem jobban bejött az angol tehetséggel szemben. De végül is ő is egy olyan karakter, aki megérdemli a közönség tetszését, azért, hogy ő egy saját csapattal az összes megelőző kategóriát végigjárva kerülhetett be a király kategóriába, majd ahogy az első kudarc után, hogyan áll talpra James. Ahogy a végén Niki is elmondta, Hunt volt az egyetlen ember, akire egész életében irigy volt. Tehát kiderül, mennyire nem riválisok a pályán kívül, de mégis ott van benne az irigység is, hogy valamiben mégis jobb nála.
A szereplők nem lettek volna ilyen impresszív hatással rám ha nem lett volna a látvány és a hangok. Egyszerűen nincsenek rá szavak milyen jól megoldották a megjelenést. Folyamatosan történik valami, az események csak úgy pörögnek egy-egy verseny alatt, majd jön néhány lágyabb jelenet, amiben betekinthetünk a pilóták magánéletébe, hogy mit éreznek mit és hogyan látnak a világból.
A futamok persze semmit sem érnének anélkül a zene nélkül, amit a motorok és azok dübörgő hangja kelt. Fantasztikus az a munka is, amit Hans Zimmer végzett, mert az autók zenéje mellé olyat komponált, ami tökéletesen illik mellé. Nem hiába lett ő a zenei résszel megbízva, mert kegyetlen jó hangzása van a filmnek.
Tátott szájjal néztem végig az egész filmet és nem a felirat miatt. Szó se róla szinkronnal is megnézném, de az nem biztos, hogy ilyen jó lenne. Elképesztő alakítás, fenomenális megvalósítás és elcsodálkoztató jelenetek tömény benzingőzzel fűszerezve és ragyogó formában tálalva 2 órányi izgalom keretében.
Aki szereti a Formula-1-et, annak kötelező, aki pedig csak egy jó akció drámát akar nézni az is megtalálja benne azt a varázst, ami elkápráztatja.
