Várjunk, a teám inkább itt van előttem.
Fincsi kis tea, valami gyümölcsös finomság, amit nagyon szeretek. Nem elalvás ellen iszom, hanem pont a segítséget kérem tőle, de így estefele valahogy az ember agya jobban kezd pörögni, működni és érdekes dolgok jutnak eszembe. Nem csak az eltelt nap gondolatai, érzései, például, hogy mikor ír vissza a felettesem munkával kapcsolatban vagy, hogy miként élem túl ezt a félévet. Érdekes gondolatok ezek is, de nagyobb talányok is felmerültek bennem. Most épp ott ülök, elgondolkodok, hogy a második X-szel a homlokomon, mi lesz majd velem. Mi lesz majd belőlem később és egyáltalán hova jutok majd a harmadik X környékén, után. Mi lesz belőlem? Tán mérnök? Vagy újságíró? Vagy valami egészen más? Mit és hogyan fogok csinálni 10 év múlva? Lesz-e jogsim (na most megint zuhant az érdeklődés, bakker nincs jogsid 20 évesen? O.o), lesz-e munkám, tető a fejem fölött, autó akár vagy család. Szaladgáló fiú vagy hintázó kislány és egy feleség, aki épp a konyhában sertepertél és én aki épp szórakoztatja gyermekeit a kertben. Talán így lesz, de talán nem. nem látjuk a jövőnket, abba nem látunk bele és sorsunkat sem tudjuk megváltoztatni, már ha van ilyen vagy valami hasonló.
De a múltunkat látjuk, vagyis vissza tudunk rá tekinteni. Mint mondtam már több mint 20 vagyok. Ezzel kapcsolatban merült fel bennem a kérdés, hogy mikor lettem én ilyen öreg?
Mintha csak tegnap lett volna, hogy megismerkedtem életem szerelmével (az előző képből a feleség :) ) pedig már annak is több, mint fél éve. Vagy hogy elkezdtem a fősulit, pedig majdnem 2 éve ide járok. És legalább ennyire nem tűnik távolinak az érettségi sem. Most már a világ legegyszerűbb vizsgájának tűnik, pedig akkor sokat paráztam tőle. Na manapság másfajtáktól parázom. Emlékszem ahogy az első írásbelire beültem annó. Magyar nyelv és irodalom érettségi. Nem volt egyszerű, a fogalmazáson sokat agyaltam és nem is az lett a legjobb része a dolgozatomnak. Főleg nyelvtanilag lett kukába való, maximális hibapont. Szóban nem tudom, hogy tudtam a minimum pontszámot elérni...
Matekból a cél a szóbeli elkerülése volt, amit különösen nagy ívben kerültem el legalábbis ahhoz képest, mint amire számítottam.
Törinél jóra számítottam és jó lett az annyira mély nyomot nem hagyott bennem, bár egy-két kép még megvan a szóbeliről.
Előtte persze ott volt a allagás is. Szép emlék és egyben vicces is, a közben eleredt eső és az, amiatt kialakult zűrzavar miatt. Azóta sem tudja senki, hogy akkor az igazgatónő mit mondott és mivel engedett minket utunkra. Tisztán emlékszem még a 12.-es év egy-két pillanatára. A 2. félév kemény tanulásai, a szalagavató, az előkészületei. Szalagavató előtti 3 hónap, míg a táncunkat tanultuk be. Azelőtt nem nagyon hittem, hogy én jó leszek ebben, bár általános suliban néptánc kötelező volt és abból sem buktam meg és már 11. év végén tartani kezdtem a tánctól. Mint kiderült ok nélkül, mert csak sikerült előadnunk valamit. És az a valami nem is volt rossz, bár nem rajtam múlt. 11. év végén emlékszem, hogy annyira unatkoztunk, hogy már nem volt kedvünk bejárni suliba főleg az utolsó hetekben. A tanárok érettségiztetnek mi meg még itt vagyunk a semmiért. Na mindegy elvoltunk. Persze 12. előtt minden évben a kedvenc hónapunk volt a május, mert egy hét szünettel kezdődött. Áááá az érettségi szünet. 11.-ben már azért éreztem nem lesz sétagalopp a jövő év. De előtte 10.-ben 9.-ben tetszett.
10. évemre a suliban nem emlékszem annyira. nem volt semmi extra dolog benne, de azt tudom, hogy osztályunk akkor volt a leglazább. Elképesztő milyen rossz átlagok voltak ott. Igazából a holt időben, mert se nem kis 9.-esek vagyunk, de még az érettségi sincs belátható időn belül. 9.-ből meg ugye a kis megszeppent gyerek maradt meg, aki átlépve egy magasabb szintre az általánosból keresi a helyét az osztályban. Akkor még nem is gondoltam, hogy egyszer eljutok az érettségiig. Irtó távolinak tűnt. Ahogy a főiskola, egyetem is, nem is gondoltam ilyenekre még akkor. Csak a nagy diákokat láttam, akiket annó talán le is öregeztem. Most meg én vagyok az az öreg. Kis 9.-esként felnéztem a 12.-esekre. 8.-osként pedig a középsulisokra. Az viszont már annyira rég volt, nem is emlékszem. Elrepült felettem az idő.
Most én vagyok az öreg. Lehet van, aki felnéz rám, bár én nem feltétlen tekintem magam követendő példának. Még most sem tudom igazából hová visz az utam.
Az elején elgondolkodtam hová tűnt felőlem az idő? Mikor öregedtem meg ennyire, hogy már két X-szel kell leírni életkoromat. Érdekes, hogy a fenti eszmefuttatásból teljesen lerí, hogy mikor történt ez a bizonyos öregedés. Bár ha tehetném néha visszamennék egy-egy régebbi időbe és ellenék ott egy kicsit megint. Nem feltétlen változtatnék semmit. Legfeljebb előbb észrevenném életem szerelmét. És már ez is lehet túl sok lenne.
Nem tudom, hogy így-e a legjobb ahogy és ami történt velem, de egy valami mindenképpen jól jön és azok az emlékek, az emlékek, amiket senki és semmi nem vehet el tőlünk.
