Szerencsés voltam, hogy várhattam? Vagy Ő a szerencsés, hogy megváratott?
Mi van?
Kérdezhetnétek. De igen ez egy érdekes fordulat. Én vártam a lehetőséget, még azután is kitartottam, mikor már azt tanácsolták mondjak le róla... Én próbálkoztam, de nem kellettem...
Ez nem most először esett meg velem, hogy vártam és próbálkoztam, de nem. Pedig olyan szépen indult. Kellemesen elbeszélgettünk és pont akkor, mikor nagyon szükségem volt egy kis bátorításra és jókedvre. Az államvizsgám előestéjén. Fel is dobott, amit muszáj megköszönnöm, mert sokat segített. De jól alakultak a dolgok, már csak össze kellett volna futni, de erre sosem került sor...
Pedig hogy szerettem volna. Mindegy úgy alakult, hogy halogatás lett belőle, majd egy csalódás. Nem kellene ennyire mélyen érintenie, mert szinte alig ismertem, de valahogy annyira tökéletesnek tűnt számomra. De más számára is. Bánt, mert szerettem volna jobban megismerni, mert pont az esetem. De az élet nem így írta történetem ezen részét, így megyünk tovább.
De mióta is? És milyen eredményekkel? És egyáltalán miért is? Görcsösen keresném a nőt, akit szerethetek?
Lehet. Nem tudom, de nagyon rossz érzés azután, hogy milyen szép is volt ezelőtt 3 évvel az élet. Volt ki úgy gondol rám és volt, akire én gondoltam úgy. Szerelemmel. Nem emlékszem minden pillanatra már, de boldog voltam, mert boldognak láttam. Minden rendben volt és semmi sem állhatott a boldogságunk útjába. Szép volt, jó volt, de legalább igaz volt.
Aztán történt, ami történt és másképp alakult a történetem, mint gondoltam. Hosszúnak és boldognak képzeltem ezt a szerelmet, a nagybetűs Szerelmet. Az első igazit. De mint kiderült nem így lett, szóval más utat kellett keresnem. De hogy ez milyen csúfos is...
Az a baj velem, hogy annyira vágyom már így egy társra, miután megtapasztaltam milyen jó érzés is egy nő által, aki nem az anyukád, ilyen módon szeretve lenni. Csodálatos. Számomra legalábbis egy olyan dolog, ami nagyon hiányzik. Minden módszer volt már. És szégyellem magam miatta. Konkrétan szégyellem mi lett belőlem. Fáj, ami vagyok néha mikor rájövök mit csinálok. Mit csinálok azért, hogy viszont szeressen még egyszer úgy, ahogy Ő tette. És nem én nem az a srác vagyok, aki odamegy hozzád a "Sziacicavangazdád?" szöveggel és a nagy macsó lényemmel úgy felszedlek, hogy másnap az ágyam egyik felén ébredsz. Az nem én vagyok. Nem is vagyok macsó. Maximum pár pohárka után mikor bátorra iszom magam. (ilyen titkokat elárulni, mint az előbbiek) De majd rám szakad a szerencse. Még egyszer.
Nem erre kellene pazarolnom az életem ezt tudom. De hiányzik az ilyen kötődés.
És ami másnak 2 hét, az nekem még 2 év alatt sem sikerült. Igaz nem vagyok nő és nem vagyok tökéletes sem. Bár valakinek biztos, de azt megtalálni, nehéz lesz. Zavarosban halászni nehéz.
És igen volt már randim azóta, 2 is, de megakadtak a dolgok már az elején. Nem tudom mi volt velem a baj, de ennél tovább nem jutottam.
Néha meglátok egy képet és összerándul a gyomrom. Igen eszembe jut pár dolog. Mind szép emlék, majd továbbnézem és elszomorodom, hogy ez csak emlék és nem lesz több. Mert nem én szereplek a kép másik részén.
Bár néha szeretném, hogy én legyek ott, de azt is szeretném, hogy boldog légy.
Ezt dúdolom, mikor senki se hallja és eszembe jut ölelésed.
Valahogy mostanában mindig erre lyukadok ki...
